Nehéz örökség (részlet)

Lina egy hónap múltán már tökéletesen otthon érezte magát a Wang házban. Átvette a társkereső iroda működtetését is, amely könnyedén belefért a napi tevékenységei közé. Rájött, hogy amióta Elvira asszisztenseként dolgozik, eszébe sem jutott a statisztálás, sőt Jackről is megfeledkezett, és így sokkal könnyebb volt a lelke.

A különös látomás nem jött elő többé, és Lina arról is megfeledkezett. A mágiáról szóló könyvet továbbra nem bírta kézbe venni, és örült, amiért Elvira nem hozta szóba. Minden nap eltöltött néhány órát a tükör mögött a vendégeket figyelve, és egy hónap után rádöbbent, hogy ezek az órák egyre szaporodnak. Lina érdekesnek, időnként meghatónak vagy épp szórakoztatónak találta a történeteket, amik lassan kibontakoztak a jóslás folyamán.

Megfogadta a tanácsot, és felhasználta a hitelkártyát személyes vásárlásaira, de ügyelt, hogy ne éljen vissza Elvira bizalmával. Talált egy szépségszalont, ahol egy helyen megvoltak azok a szolgáltatások, amelyekre szüksége volt.

Ezektől valóban sokkal jobban érezte magát, és ez kihatott a külsejére is. Elégedetten gyűjtötte be az elismerő pillantásokat, kedves és kevésbé kedves bókokat. Előfordult, hogy az utcán szólították le, vagy autóból füttyentettek rá, ám ő csak egy kedves mosollyal válaszolt, sosem állt szóba idegen férfiakkal. Persze azt még önmaga előtt sem tagadta, hogy rendkívül jól estek neki ezek a megnyilvánulások. Magabiztossá, kiegyensúlyozottá tették, megszépítették a napokat.

Ám a legnagyobb változás Maud életében történt. Egyik nap, amikor Lina felvitte neki a reggelijét, váratlanul felugrott az ágyról, és megállt az ajtó mellett. Nem szólt, csak maga elé bámult, majd izgatottan toporogni kezdett, mintha ki akarna menni a szobából, de nem nyúlt a kilincshez.

– Mit szeretnél, Maud? – kérdezte a lány csodálkozva. Igazából nem várt választ, ám legnagyobb meglepetésére mégis kapott.

– Sétálni… megyek… sétálni… megyek… – hajtogatta az asszony monoton hangon, miközben előre, hátra billegett a sarkán.

– Menjünk sétálni?!

– Menjünk… sétálni… menjünk… sétálni…

Lina nem tudta, mitévő legyen. Egyáltalán szabad neki kiengedni innen Maudot? Eddig még nem fordult elő, hogy az asszony bármilyen módon kifejezte volna a kérését. Csak elfogadta, amit Lina adott neki, végrehajtotta az utasításokat, és szótlanul tűrte, amikor eljött az orvos és megvizsgálta.

– Rendben! – jelentette ki Lina végül. – Elmegyünk sétálni. De ugye nem csinálsz semmi rosszat?

– Nem csinálsz rosszat… nem csinálsz rosszat…

Lina kinyitotta az ajtót, belekarolt Maudba, és kivezette a folyosóra. Azt várta, hogy az asszony tétovázni fog, nem tudja majd, merre induljon, ám nem így történt. Nyílegyenesen a lépcső felé vette az irányt, Lina alig bírta tartani vele a lépést. Odalent, a bejárati ajtó mellett megállt, ismét hintázni kezdett a sarkán, és folytatta a mormolást:

– Sétálni… sétálni…

Elvira épp akkor tért vissza a jósdából, és meglepetten figyelte a húgát, ahogy izgatottan arra vár, hogy kiengedjék az udvarra. Lina kérdő pillantására beleegyezően bólintott.

– Három éve nem tette ki a lábát a házból… – jegyezte meg tűnődve. – Úgy látom, csodát tettél vele, Lina.

Maud nem elégedett meg azzal, hogy csak az udvaron járkáljon. Kisétált a kapun és elindult a két háztömbnyire lévő park felé. Szinte húzta maga után Linát, aki még mindig nem értette, mi történt az asszonnyal, ami ilyen váratlan tettre késztette.

Maud a parkban leült az egyik padra, és bámészkodni kezdett. Lina feltételezte, hogy régebben többször járhatott itt az asszony, úgy látszott, jól ismeri a környéket. Leült mellé, és várta, mikor elégeli meg nézelődést, mikor akar visszatérni a házba.

– Szép… madárka… – közölte Maud mosolyogva, miközben egy morzsát csipegető galambra mutatott.

Lina elképedt. Még sosem látta, hogy az asszony bármilyen módon kifejezte volna az érzelmeit. Monoton szavakat mormolt, arca többnyire merev volt, tekintete közönyös vagy riadt. Most Linára pillantott, megfogta a kezét, és a fejéhez húzta.

– Linuska… szép… szeretem…

Amikor másfél óra múltán visszatértek a házba, és Lina elmesélte Elvirának, mi történt velük, a jósnő szemében megjelent egy könnycsepp.

– Az orvos azt mondta, nagyon kevés az esély, hogy Maud valaha kibújjon a csigaházából. Valószínűleg így fogja leélni az életét, mert senki sem lesz képes arra ösztönözni, hogy ki akarjon lépni. Neked sikerült.

Ettől a naptól kezdve Maud minden délelőtt pontosan tíz órakor megállt a szobája ajtaja előtt, és várta, hogy Linával sétálni induljanak. Egy héttel később már nem elégedett meg a parkkal, messzebbre akart menni, kirakatokat, épületeket nézegetni, majd a tengerpartra kirándulni. Egyre több szót kapcsolt össze, időnként sikerült teljes mondatokat mondania, és ennek Lina nagyon örült. A kommunikáció sokkal könnyebb lett, és a szemlélő számára Maudot már semmi sem különböztette meg a többi hasonló korú nőtől.

Az orvos nem tudta okát a hirtelen változásnak, csak tétován csóválta a fejét, és reményét fejezte ki, hogy nem csak átmeneti fellobbanásról van szó.

Lina ragyogott. Mindig jókedvű volt és elégedett, és ez kihatással volt a környezetére is. A jósda forgalma is fellendült, mintha a lány kisugárzása odavonzotta volna a vendégeket. A társkereső rendezvények háziasszonyaként rengeteg elismerő pillantást söpörhetett be a férfi ügyfelek részéről, a férjre áhítozó, csalódott nők legnagyobb bánatára. Lina nem győzte hárítani a sok randevúkérést és házassági ajánlatot. S bár a férfiak között akadt jó néhány olyan is, akikkel el tudott volna képzelni futó kapcsolatot, nem tartotta tisztességesnek, hogy engedjen a csábításuknak. Jól érezte magát a bőrében. Nem akarta kockára tenni a békességet és nyugalmat, ami hosszú idő után a lelkében honolt. Úgy érezte, már semmi sem bolygathatja fel azt a kellemes egyensúlyt, ami végre beköszöntött az életébe.

Ám mégis elérkezett az a nap, amikor minden egy csapásra megváltozott.